Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek

 

Tükrök

 

Tükrök, mik sosem hazudnak.
Tükrök, mik az arcodba csapnak.
Szüntelen a hegeket mutatja,
az arcodon nyomban kettőt
s a hátadon keresztbe,
csontig hatol a fájdalom.
Folyton a kerekek fémes
csikorgását hallod; egy barát
arcát látod, ki helyetted halt meg!

A tükrökben, újra és újra
a hegeket látod, a halál kéznyomát
most már örökre magadon
hordod. Ha éjjel álmodsz is,
a mentők éles hangja riaszt,
érzed a vér szagát; a torkodon
halálmarás. Az elhaló hang
ott cseng füledben,
mikor egy barát,
helyetted halt meg...

-------

 

Fájó határok

Sok-sok szenvedés árán
megtanultam, hogy olykor
nem vagyunk elég erősek
ahhoz, hogy saját magunk
alakítsuk a sorsunk.
Néha, elkövetünk egy-két
hibát... megbízunk valakiben,
és az egész életünk összedől.
Visszavárunk valakit,
aki nem jön, és
szorít az űr;
A hiány;
Az üresség,
amit hagyott maga után.

 

--------

 

Gondolatok

Vajon ha mindent feladnék,
hátrahagyva büszkeséget,
irigységet, ha minden harcot
feladnék, nem lennék-e
kevesebb annál, ami most
vagyok?! A nyugalmam biztos
Teljes lenne...

 

----

 

Hiába

Belopta magát szívembe,
a nagy hiábavalóság.
Felettem rendelkeznek a
csótány-nagyurak, s bár
még tűrni képes, érzem
lelkem hamarost lázad.
Leláncolnám önmagam
ha nem lenne hiábavaló.
Háború ellen Háború?
Karddal nem lehet békét
nyerni. Felettem lebeg a
nagy hiábavalóság.
Minden Hiábavaló.

 

-----

 

Lehullt egy falevél...

Lehullt egy őszi falevél,
ó - mondd, tudod-e, hogy hova sodor a szél,
te kis árva, ősz pecsétjét hordó,
szivárványszínű falevél?

Sötéten kavargó vízbe száműzött a szél.
Máris továbbsodor az ár,
ó - mondd meg, meddig vándorolsz,
te kis árva falevél...

A hullámzó tengerig sodort az ár,
Úgy érzed, megtaláltad már
egy tengerbe nyúló szikla tövében.
De mondd, ez igaz, te kis árva, nyúzott falevél?

Engem is egy fényes éjjel,
amikor szerelemben égtem...
elszakított egy lány mellől az élet,
te kis árva falevél...

Majd elmúlt egy jó barát,
meg egy gyönyörű szép lány...
És én a múltnak adtam magam,
te kis árva megtépázott falevél...

 

----

 

Halál

Ma csend van, szomorú csend,
Csak szívemben sikolt a fájdalom,
Elmentél, itt hagytál minket
Búcsú nélkül hirtelen, fiatalon.

Régi emlékek, vidám nevetések,
Derűs képek, mik előjönnek.
Arcomon mosoly, a gyertyák égnek,
Szememből csorognak a könnyek,

Látom az arcod, hallom a hangod,
Ölelésre tárod két erős karod,
Éles tőr szívemben a fájdalom,
Apám elment egy csendes őszi napon.
-----

 

 

Szeretlek, Apukám

Milyen fura és kegyetlen fordulat,
Ahogy Rád emlékezve ülök a Hold alatt.
Rendületlenül ölelem a hamvaidat őrző edényt,
S egyre csak éltetem magamban a reményt,
Hogy úgyis érezlek még egyszer,
Talán majd, ha már az én napom sem kel fel,
De találkozunk még életem alkonyán,
Akkor végre elmondhatom majd: Szeretlek, Apukám!

 

------

 

Szakadt emlék

Eltakar a hófelhő
halkan hullajtja könnyeit
suttogva csendesen
ahogy rólad mesél

egyre ritkábban látlak
egyre halványabban,
ahogy csendben elmerengve
szétszaggat a szél...

Szakadt emlékeid
egyre jobban fájnak
egyre csak hull
a fáradt hó

ellep a fehér
hó-puha magány
nincs már mit mondjak
nem elég a szó...

Szakadt emlékeid
magamon hordom
próbálom takarni
síró lelkemet

nevetés-palástom
jól takar de
semmit semmit
soha el nem temet.

Veled együtt
elment a remény
veled együtt
őt is siratom

te éltetted de
magaddal is vitted
boldog mosollyal
megfáradt arcodon.

Mikor elfáradok
levetem palástom
szakadt emlékeid
nem dobom el soha

lelkem féltett
zugában lesz
örökre elrejtett
néma otthona.

Téged s ami maradt
örömpalástomból
szakadt emlékeid
ott őrzöm örökké

s vele a reményt
hogy mindez egyszer
már nem csak fájó
emlék lesz többé...

 

-----

 

Amikor

Amikor altattál, álmomra festettél kék eget,
Fátyolszárnyon repkedő, vidám tündéreket.
Illatozó rétet, sok tarka virágot,
De szépnek is láttam, az egész világot.

Amikor öleltél, a nap is dalra fakadt,
Hozzánk bújt lágyan, s szórta a sugarakat.
Daloltak a fák, ágain madarak járták a táncot,
De szépnek is láttam, az egész világot.

Amikor szóltál, hangodra dobbant a szívem,
Oly csodás volt, ahogy a lelkem tenyeredben pihen.
Megvédtél mindentől, senki sem bántott,
De szépnek is láttam, az egész világot.

Amikor elmentél, darabokra hulltam,
Nem maradt jelenem, a múltamhoz simultam.
Szívemben ültettem Neked egy virágot,
Mert Nélküled már nem látom szépnek a világot.

 

-----

 

Hangtalan szálltam

Hangtalan szálltam.
S nem féltem zuhanni,
önmagam mélységébe.
Agyzugom rejtekében
kémlelem a külvilágot.

Hideg van.
Annyira fázom.
És a halál jeges lehelete
belemart a szívembe.
Megállt az idő.
Nincs tovább.
Csak egy megsárgult gyászjelentés
maradt utánam.
És a szomszéd szomorkás hangja,
jó ember volt, kár érte.
S a fejét rázza hogy most tán rajta a sor.

 

-----

 

Szabadkozom

Hajnali négykor az éjbe pillantok;
nem keresek mást, csak egy csillagot,
mit Neked szánt az ég, mi csak Téged jelent;
Mondanám, hogy "Szia!", de többé már nem lehet.

Elröpültél Tőlünk, már két év is eltelt,
így hát sok-sok éjjel érted könnyel telnek
szemeim, mik most is, csak azt kutatják,
milyen jelet küldesz, mikor mutatsz rá

arra a személyre, kit nekem szántál régen,
arra a férfira, kiért élnem kéne.
Arra várok most is, hogy lenyúlj hozzám,
hogy utat mutass, hogy tanácsot osszál.

Nedves már a párnám, hisz fáj egyedül lennem,
fáj, hogy nincsen kinek elmondjam, mit tettem.
De Te odafentről most is engem figyelsz
Kezed meg is simít, és azt mondod: "Pihenj!"

Hiányzik, hogy dorgálj, s hogy mindent megtegyél
azért, hogy e kislányt naggyá neveljél.
Hiányzik még az is, hogy borostádra
puszit adjak, mikor elkísérsz a bálba.

Sajnálom, mit tettem. Sajnálom igazán!
Nem akartam rossz lenni, bűnös unokád!
Nem akartam tényleg, de nem látogattalak,
Nem értékeltelek, elhanyagoltalak.

Sajnálom, hogy mikor a kórházba vittek,
nem mentem be hozzád, s hogy végig azt hittem,
hogy ennek még vége lesz, és ez is csak egy játék,
Bocsáss meg Papi! Pedig volt még szándék...

Annyira sajnálom, hogy nem mentem el hozzád!
Annyira sajnálom! Nyugodtan átkozzál!
Példaképem voltál és az is maradsz, örök!
Tiszteletedre én babérokra török.

Megígérem most, és örökké fogadom,
A kezed nyomát lelkemben le nem tagadom!
Megígérem azt is, hogy jó ember leszek,
és hogy Téged soha el nem felejtelek!

 

------

 

Apukám emlékére

Álom-hajón
A semmi felett,
A Halál is elfeledett,
Keresztfára felszegezett,
Rám nézett és kinevetett...

Átfontak a csillagok,
Karjaikban hallgatok,
Hunyt gyöngyszemükkel
Álmodják, hogy meghalok.
...meghalok szép kedvesem,
Ölelj még... ne temess el...
Márvány-hűs kezeddel
Csent álmaidat elviszem.

Ma tört álmokra alkuszom,
Alkuszokkal, vén csillagon,
S nagy sokára üres zsebbel
Elalszom egy kínpadon.
...álmaimat eladom,
Egybekötve... papíron...
Szétszakítva, szél szemetel
Könnyben ázva eldobom.
Csillag lángja... füst, korom...
Benn remegve, nagy szemekkel
Ég-lobog ...egy lampion...

 

-------

 

Őrület...

Mily szörnyű kín
kéjes éjszaka
Arcunkba vág
Az őrület szaga.

Semmibe réved
a tekintete
S csillogó fogakkal
mar bele.

Csöndben kiált
a kietlen táj,
S rád vigyorog
egy boldog nap után.

Sátáni kacaj
a fejed felett.
Ez az őrület
eláraszt engemet.

 

------

 

Vers..., megint csak hozzád!

Messzi csendből jöttem, béke kísért utamon.
Lángnyelvek hívtak füstté vált szavakon.
A semmi szült engem, tárgyakban miért maradnék?
Fénnyé vált lelkem ködlámpásként itt ragyog még.
Sokszor menekültem árnyak elől hozzád,
de a Nap fényét is lankadatlan fosztják.
Vágy ébred a létben, lelked után hajlik,
s mint pillantás a térben, hang nélkül elmúlik.
Cinkostárs a bűnben - az idő - belém karol,
elragad magával, s leejt majd valahol.
Benned élnék tovább, de lelkem láncok védik,
gyászból fakadt kínok hiába is tépik.
Erősebb még a hús, mely börtönömként szolgál,
ha fájdalom is marja, ösztön-üvegbe zár.
Üvegen karcolat, karcolaton szilánk
lelkem könnycseppjeként érted hullik tovább.
Illatod még érzem, de emlékben halványulsz,
vágyból font kötélen mennyekből aláhullsz.
Látom lelked arcát, rám bámul meredten,
remegő kezemből a szavakat kiejtem.
Lelkem átölelne, de testem ismét szorít,
halk sóhaj ajkamról a mennybe visszataszít.
Nézek csak utánad, szemem készül szólni,
de mögé zárt fohászok nem tudnak dalolni,
írnak neked levelet... lehet az utolsót,
a békét küldik hozzád, az legyen koporsód.
Szíved mély harangja nem kondul már régen,
de szemed színvarázsa fenn ragyog az égen.
Felnézek rá s látom, felhők mögé rejted,
könnyeid esőként vállaimra ejted.
Ha a béke útnak indít, s a csend lesz újra hazám,
találkozunk majd ott, fényeknek alkonyán.
Életből jött álmom némán karol beléd,
megégetett szárnyam féltőn hajtom föléd.
Megóvlak mindentől, ha a ködben nem tehettem,
fényként a füstben - bocsásd meg! - vak lehettem.
Most még gyilkos vádak tántorognak felém,
most még füstben élek...
most még egy Gyermek kapaszkodik belém.
Őt is csendből küldték, őt is béke hozta,
a lángok, melyek hívták, mibennünk lobogtak.
A semmi szülte őt is, a húsban lakik tovább,
ködben így keressük lábaidnak nyomát.
Neki is hiányzol, arcocskája rándul,
könnytől fénylő szeme léted után bámul.
Csend ül a tarkóján, onnan kérőn néz rád:
Csókold le könnyeit, hisz érted pergő gyémánt!
Apró kis kezeit nyújtja is már felém,
csöpp markában élet, s egy kevéske remény.
Találkozunk mi még - nyugtatgatom halkan,
de a csend már megelőzött, szemén álom-paplan.
Rád szomjazó lelkét angyalok itatják,
hánykolódó álmát veled takargatják.
A béke egyre mélyebb, a csend is odébb taszít,
várom, hogy felébred, s a ködbe veszünk megint.
Ha teret kap a remény táncot járni újra,
csendben őrzünk tovább úgy indulunk útra.
Áll még néhány hajó kiúszásra várva,
az egyiken ott ülünk, gond a vitorlája.
Megoldások hajtják vásznára a szelet,
hej, ha lesz még lélek, aki minket szeret!
A végtelenség hívta idő is szalad már,
kemény hátán ülünk, nyomunkban emlék-ár.
A testünk léte véges, de lelkünk halhatatlan,
a csend szülte szellemnek sebzett árnyéka van.
Létünk, mint perc-homok az idő szemébe száll,
viszi a semmibe, hova nem ér el a halál!

 

-----

 

Még velem maradsz

Amíg a szél neved suttogja
- velem maradsz.
Amíg az esőcseppek prizmájából
arcod tekint reám
- velem maradsz.

Míg neved zizegi a falevél,
míg rólad mesélnek a tárgyak,
míg szemem tükréből
Te nézel vissza rám,
- velem maradsz.

Amíg az éji csillag értünk ragyog,
amíg a hangod fülembe hallom
- velem maradsz.

Míg a múlt a jelenem,
míg közös életünk nem feledem,
míg Rólad regél minden versem -
velem maradsz, velem leszel.

 

-------